6

A domonkosok konventje
Augusztus havának 4. napján, délben

MELCHIOR AZZAL az ismerős érzéssel ébredt kora reggel – hiszen hogyan is alhatna tovább az ember, ha az ikrek már pirkadatkor fülsüketítő visítással próbálják gyomruk korgását túlharsogni –, hogy éjjel, miközben az értelem szunnyadt, valami magától helyrerázódott a fejében. Lehet, hogy álmában újra látta annak a csont és bőr fiatalembernek a holttestét és levágott nemi szervét, de az, amiről előző este csak homályos töredékeket tudott felidézni, az éj leple alatt magától összeállt. Az értelem rendet tett a zűrzavarban. Olyannak érezte az egészet, mint amikor néha gyógynövényeket vesz a piacon az egyik parasztasszonytól. A vén észt anyóka kiválóan ismeri a növényeket, tudja, melyik milyen hatással bír, mégis válogatás nélkül, ömlesztve hozza ki őket a piacra. Melchior egy egész ölnyit szokott vásárolni, és ha az erdőn-mezőn gyűjtött növényeket elég értékesnek tartja, a megszabott árnál még néhány garassal többet is ad. Aztán hazahozza a nagy köteget a patikába, kiteríti az asztalra, és nekiáll szortírozni őket. Szétválogatja fajtánként, majd csoportosítja, hogy miből készül még azon frissen tinktúra, és mi az, amit először meg kell szárítani a padláson, hogy később mozsárban zúzza porrá. Néha ugyanez a helyzet az emlékekkel.

Miután fáradt fejét nyugalomra hajtotta, értelme kiválogatott gondolatainak kavalkádjából bizonyos darabkákat, és a megfelelő helyre illesztette őket. Most az emlékek mintegy maguktól sorakoztak föl előtte, az elme helyükre tette a mondatfoszlányokat és szavakat – kísértet, tenger, halál, sör –, igen, most már tisztán emlékezett.

Ó, hiszen ki más is lehetett volna, mint az egykori büszke tallinni hajós, ma az ispotály lakója, Rinus Götzer, aki a kikötő egyik kocsmájában mesélte nagy bőszen ezt a történetet, miután felhajtott pár korsó sört, amit a jószívű tengerészek fizettek neki. Melchiornak dolga akadt a kikötőben, rekkenő hőség volt, torka kiszáradt, így hát fél füllel hallotta a vén Götzer történetét egy emberről, aki kísértetet emlegetett, utána pedig… igen, utána meghalt. A kísértet eljött érte, megölte, és mindez itt történt Tallinnban, de hogy mikor és kivel, azt Melchior nem tudta, vagy ha tudta is, mostanra elfelejtette. Mindenesetre most már emlékezett, és ez a tudás nem hagyott neki nyugtot.

Leballagott a konyhába, ahol Keterlyn lisztből főzött kását és szalonnát tett elé, és hogy magához térjen, megivott rá egy korsó sört. Utána kinyitotta a patikát, egy tálban kitette a pultra a tegnapról maradt édes kekszet és cukorkát, közben pedig arra gondolt, már ki tudja, hányadszor, hogy kénytelen inast fogadni maga mellé, míg az ifjabb Melchior elég idős nem lesz, mert Keterlynt annyira lefoglalják a gyerekek, hogy alig marad ideje besegíteni a patikában.

Jöttek a vásárlók, hozták a friss híreket, vettek egy kupica édes gyógylikőrt vagy más nyalánkságot, néhányan orvosságot készíttettek maguknak a városi orvos receptje alapján. Melchior szóval tartotta őket, gondolatai azonban egyre a kísértethistóriák körül forogtak. Tallinn az ő városa, a Kerekeskút utca az ő utcája, és itt démoni erőknek semmi keresnivalójuk.

Túl sok a haláleset, túl sok a rémtörténet. És mindennek a tetejébe egy ismeretlen fiatal csavargó holtteste a kísérteties Unterrainer-ház előtt!

Akik megfordultak a patikában, többnyire Bruys kereskedő úr temetését emlegették. Sírját már meg is ásták a Szent Miklós-templom kertjében, mert nagy volt a meleg, és a holttest tegnap Marienthalból megérkezett a városba. Az elhunyt céhtársai misét mondattak érte, és a kőfaragóktól díszes sírkövet rendeltek, üzentek a Dómhegyre és a harjui vazallusoknak, mert Bruys a Német Lovagrend barátja volt, és nagy tiszteletnek örvendett a vazallusok körében.

Dél felé azonban, mikor egy zsellérfeleség jött, hogy besegítsen Keterlynnek, és vigyázzon a gyerekekre, Melchior azt mondta, hogy neki most fontos elintéznivalója van a városban, és próbáljanak egy kis ideig nélküle elboldogulni. A szokásos úton nyugat felé indult, elhaladt a Nagy Céh büszke székháza és a Szentlélek-templom előtt, majd le a domonkosokhoz vezető lejtős utcán. A prédikáló barátok ekkor a refektoriumban ebédeltek, Hinricus cellerarius pedig, akit keresett, állítólag az infirmariumban volt egy betegnél. Melchior úgy gondolta, hogy megvárja a kolostorkertben. Leült egy kis padra, elgyönyörködött a gondozott gyümölcsfákban és ágyásokban, melyekben többnyire gyógyfüvek nőttek, amikből a kolostor infirmariusa, Ditmarus orvosságot készített, a testvérek pedig híres, saját készítésű söreik ízesítésére használták fel. Melchior olykor-olykor üzletelt is Ditmarusszal, cserébe vagy eladásra hozott neki a természetben gyűjtött gyógyfüveket, melyeket kereskedőktől vagy vidékről vásárolt. Némely növény gyógyhatásáról parázs vitát folytatott az infirmariusszal, és ez bizonyára ezután sem lesz másképp, mert szerzetes létére Ditmarus igencsak szenvedélyesnek bizonyult, ha vitára került sor, és mereven ragaszkodott ahhoz, ami a betegek gyógyításáról a kolostor könyveiben állt.

Elhaladt mellette Reinhartus Moninger prior, egy csöndes, komoly férfi, Melchior meghajolt előtte, és kezet csókolt neki. Néhányszor találkoztak, váltottak is pár szót, Melchior hallotta prédikációit, és többször vettek részt együtt a feketefejűek sörkóstolóin. Sokan túlságosan csöndesnek és túlságosan komolynak tartották Moninger priort, mert az e világi dolgoktól szerette távol tartani magát. Melchior szerint azonban okos ember volt, nagyon okos ember.

Aztán megérkezett Hinricus testvér, egy magas, észt származású szerzetes őszbe csavarodó fürtökkel, akit Melchior már vagy egy évtizede jó barátjának mondhatott. Meghajlással köszöntötte a patikust, és bánatos mosollyal kérdezte tőle, mi járatban, nehéz-e a lelke, vagy Isten igéjének értelmezéséről szeretne beszélgetni.

– Az igazat megvallva, magam sem tudom – felelte Melchior vidáman. – Ez is, az is. Bocsáss meg, hogy épp ebédidőben zavarlak!

– Isten szolgáit valóban nem ildomos a déli órában zargatni – válaszolta Hinricus. – Mert ez a nap egyetlen órája, amikor testüket táplálhatják, hogy aztán újfent átadhassák magukat a város lakóiért mondott imáiknak. Tulajdonképpen én ma böjtölök, és fiatal világi testvérünknél, Enricusnál voltam, együtt imádkoztam vele, mert régóta kínozza a láz, és már hallja az angyalokat, ahogy magukhoz hívják.

– Akkor bizony rosszkor jöttem – állapította meg Melchior.

– Rajta már senki nem segíthet. És hogy áll a te ebéded?

– A szokásos – felelte Melchior, és mielőtt ellenkezhetett volna, Hinricus már meg is kért egy barátot, hogy hozzon fekete kenyérbe sütött sózott heringet és egy kupa sört.

– Megígértem a priornak, hogy segítek neki összeszedni a gondolatait a ma esti prédikációjához – mondta nem sokkal később Hinricus. – Ezért ne vedd rossz néven, drága barátom, hogy nem maradhatok veled hosszabb ideig! Meg kell emlékeznünk Bruys úrról a prédikációban, holnap pedig lelki üdvéért mondunk misét a templomban.

– Értem, értem – dünnyögte Melchior. – Hiszen szép összeget hagyott a domonkosokra is.

– Istenfélő férfiú volt – válaszolta Hinricus, vállát megvonva. – Őszintén tisztelte a domonkosokat, de azt hiszem, értem, miért ragaszkodott annyira a Szent Brigitta-kolostor építéséhez. Igaz, ami igaz, bennünket éppenséggel nem vidít fel, hogy még egy kolostora lesz a városnak, ráadásul olyan szabályzattal, mely túlságosan újszerűnek tűnik. De a pápa jóváhagyta, a lovagrend pártolja, és… És értem, hogy egy igazán jámbor ember, akinek temérdek pénze van, adakozhat bármilyen bőkezűen a templomoknak és kolostoroknak, egyiktől sem kapja meg azt, hogy később majd azt mondják, lám, ezt Bruys úr építtette, ennek a pazar, új kolostornak ő vetette meg a pénzügyi alapját. Kolostoralapító szeretett volna lenni.

– Igazad lehet – hagyta jóvá Melchior, és vágott egy szelet kenyeret, friss kaprot és petrezselymet tett rá, majd jókorát harapott belőle. A prédikáló barátok heringes kenyere véleménye szerint a legjobb fekete kenyér volt egész Tallinnban, de a legeslegjobban kaporral és kesernyés sörrel ízlett neki. – Valójában másvalaki felől szeretnék érdeklődni, akit a Teremtő szintén magához szólított.

– Csak nem Tobias Grotéra gondolsz? – kérdezte Hinricus.

– De bizony éppen hogy rá.

– És miért a domonkosoknál érdeklődsz felőle? Hiszen annak a toronynak volt a parancsnoka, ami a szent nővérek birtokán áll.

– Azért, mert halálának napján nálam járt a patikában, valami oknál fogva igencsak rosszkedvében volt, és azt mondta, hogy a domonkosokhoz kell mennie. Másnap reggelre pedig meghalt.

– Kísérjék az angyalok! – mormolta Hinricus. – Talpraesett ember volt. De értem én Melchior, mi jár a fejedben. Neked is mesélt a kísértetről és Bruys úrról, igaz?

Melchior erre nagyot kortyolt a sörből, és mély levegőt vett.

– Nem – szólalt meg végül. – Tulajdonképpen egy szót sem ejtett sem kísértetről, sem Bruys úrról. Te viszont nagyon felcsigáztad a kíváncsiságomat. Hiszen tudod jól, hogy ennek bűnétől egyetlen patikus sem mentes. Hallgasd csak, elmesélem, mi is történt.

Hinricus érdeklődve hallgatta Melchiort, és mikor az a történet végére ért, bólogatott, majd így szólt:

– Így már két emberről van szó, akik nagyon kíváncsiak. Mikor Grote toronyparancsnok megjelent nálunk a kolostorban, hogy velem akar beszélni, megkérdeztem, gyónni szeretne-e, és hogy ezt miért nem a Szentlélek-templomban teszi. Erre ő azt felelte, hogy nem, egyáltalán nem gyónás miatt jött, hanem kísértetekkel kapcsolatban szeretne tőlem egyet s mást kérdezni és útmutatást kapni. Melchior, hiszen tudod, hogy visszafogott ember vagyok, meghallgattam. Először én is arra gyanakodtam, hogy bizonyára túl sok sört ivott, és amiatt lát rémeket, és ahogy beszélt, gondoltam, egy kiadós böjtölést fogok neki ajánlani, napi tíz miatyánkkal, egy zarándokúttal, és hogy többet törődjön a lelkével. De ahogy hallgattam – bár mondandója zavaros volt, ezt el kell ismernem –, egyre inkább úgy tűnt, hogy nem azokról a lidércekről beszél, amiket a mértéktelen ivászat kelt életre. Azok a démonok egészen másfélék…

– Mit látott pontosan? – firtatta Melchior.

– Zavaros dolgokat hordott össze, de kérése valahogy úgy hangzott, váltsam meg a bűnből, és mondjam meg, mit kell tennie, ha szellemet látott, ez halálának közeledtét jelenti-e, félnie kell-e tőle.

– Hogy halálának közeledtét jelenti-e? – ismételte meg Melchior elgondolkozva. – Úgy tűnik, ez valóban a halálának közeledtét jelentette.

– Ezt én nem tudtam neki megmondani. Kérdeztem, miért hozzám fordult, mire azt felelte, a városban úgy tartják, hogy Hinricus testvér ért az ördögűzéshez.

Bizony, gondolta Melchior, tényleg ezt beszélik. Hinricust állítólag négy-öt évvel azelőtt elhívta magához a tartui püspök, ott pedig a pápai előírásoknak megfelelően le kellett vezetnie a rituálét, mellyel a démonok kiűzhetők az ember lelkéből. Az a tartui kanonok ma is él és virul, de Hinricus sosem beszélt erről az esetről, mert az exorcizmus szent rítusa hasonló a gyónási titokhoz, de a dolognak híre ment. Így hát ki máshoz is fordulhatott volna szegény toronyparancsnok… ha egyszer meg volt róla győződve, hogy kísértetet látott.

– Zavaros dolgokat hordott össze – ismételte elgondolkozva Hinricus. – Tanácsot kért, útmutatást, és valóban meg volt rémülve. Valahogy így mondta: „Odajött hozzám, ott a Kerekeskút utca vége felé, üzenetet hozott a másvilágról, és a halál hangján szólt”, én meg erre mondjam meg neki, mit tegyen, mi az, ami megvédelmezné.

– És Bruys úr? – faggatta Melchior. – Mit mondott Bruys úrral kapcsolatban?

– Valami egészen ködöset – válaszolta Hinricus. – Mintha megemlítette volna Bruys urat – de nézd, még akkor is részeg volt, a gyógylikőrödet megfejelhette néhány sörrel, és magamról tudom, hogy ez eléggé el tudja hódítani az embert. Úgy emlékszem, valami olyasmit gagyogott, hogy az ég irgalmazzon Bruysnak, legyenek hozzá kegyesek az angyalok…

– Az ég irgalmazzon Bruysnak?

– Igen, valami ilyesmit. Majd azt mondta, hogy mennie kell, igen, hogy mennie kell és beszélnie. Bocsáss meg, nem értettem egészen, de mintha azt mondta volna, hogy „Láttam a halál arcát, amit aztán árnyak nyeltek el”, majd megint Bruysról mondott valamit. De hogy mit, arra nem emlékszem. Azt feleltem neki, amit valóban gondolok – hogy az emberek túl sokat emlegetik a kísérteteket, és ott is látják őket, ahol azok valójában nincsenek. Csak egyetlen ember létezik, aki halottaiból föltámadt, de ő erre a Szentlélek segítségével volt képes.

– A szentek viszont mégiscsak megjelenhetnek az embernek, nem? – kérdezte Melchior.

– És az egyház buzgón igyekszik is kivizsgálni mindezen jelenéseket, hiszen semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni őket. A szentek Isten kiválasztottjai voltak, akik által érvényre juttatta akaratát, hirdette szavát, és akiket csodatévő képességgel ruházott fel. A szentek megjelenése és a csoda éppen ezért olyan dolgok, melyek megtörténhetnek ugyan, valójában mégis kevésszer volt rájuk példa. Néhány ember túlzott buzgalommal és gyakorisággal lát szenteket és angyalokat, ezt pedig az egyház nem engedheti meg. De a halál, Melchior, a halál végleges. A halálból nem szokás visszatérni.

A szerzetes szavaiban azonban volt valami, ami arra sarkallta Melchiort, hogy mélyen a szemébe nézzen, és egy szemöldökrántás kíséretében pontosítást kérjen.

– Az én népem úgy hiszi – még akkor is, ha Isten igéjét elfogadják –, hogy az ősök lelke visszatérhet – magyarázta Hinricus, halkan beszélt, Melchior mégis izgatottságot érzett szavai mögött. – Tanult emberként és Isten szolgájaként mindezt hamis pogányságnak kellene tartanom. A test halála a lélek halálát is jelenti itt, e földön, ezután a lélek Isten országában él tovább. A bűnös lelkekre pedig valóságos halál vár a pokolban.

– De a lélek nem kísértet – jegyezte meg Melchior. – Tobias Grote azt állította, hogy kísértetet látott.

– Abban hitt, amit látott – felelte Hinricus eltökélten. – Meg volt róla győződve, hogy szellemet látott, és véleményén az én szavaim sem változtattak. Emlékszem, hogy a faluban, ahol születtem, és ahol Arnulfus testvérre bíztak, aki aztán a domonkosokhoz hozott, abban a faluban, Melchior, megingathatatlanul hittek a hazajáró lelkekben. Élt ott egy férfi, aki meghalt, és aki meg volt keresztelve. A felesége aztán felkereste a falu vezetőjét, és elpanaszolta neki, hogy félje lelke halála óta hazajár. Saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, ahogy a falu javasai a házra és az asszonyra pogány módon ráolvastak, hallottam varázsigéiket, és láttam, mit tettek, hogyan bűbájoskodtak. És azt is láttam, hogy az asszony borzalmas kínok között vergődött és kiabált, mert a férje tíz körömmel kapaszkodott belé, mint egy utolsó ágacskába, ami ehhez a földi élethez kapcsolja. A javasok ott voltak az asszony mellett, ráolvastak, és elűzték a gonosz lelket, gyökerekből főzött italt itattak vele, és eretnek szavakat hajtogattak. Ennek már vagy húsz esztendeje, mégis tisztán emlékszem rá, és arra is, hogy láttam…

– Láttad azt a hazajáró lelket?

– Én. én nem tudom, mit láttam, de ha tudtam volna imádkozni, hát Szűz Máriához és Szent Katalinhoz fohászkodom, őket hívtam volna segítségül, bízva erejükben és áldásukban. Emlékszem, hogy féltem, de a szüleim végignézették velem mindezt, mert felismerték bennem azt a képességet, aminek köszönhetően később bűbájos válhatott volna belőlem. És mikor Arnulfus testvér ellátogatott közénk, rábíztak, mert az ő felfogásuk szerint a szerzetesek ugyanolyan különleges képességekkel rendelkező emberek, mint az ő javasaik. De Melchior, azoknak az embereknek a varázsigéi hatottak, és az asszony megszabadult kínzójától. Úgy tartották, hogy néhány ember a halál után nem találja meg a helyes utat, a két világ között tévelyeg, és haza próbál jönni. Mindig azt akartam hinni, hogy ez csak olyan emberekkel eshet meg, akik Isten szeretetét nem fogadták be a lelkükbe, de. De némelykor úgy gondolom, hogy a pogányok is tisztában lehetnek a menny és a pokol közti különbséggel, és tudhatják, mi az isteni, igaz útmutatás, csakhogy nem képesek megtalálni az odavezető utat. A démonok pedig a keresztényeket és pogányokat egyaránt kínozhatják, csak a pogány lélek könnyebb préda számukra. Az az asszony meggyógyult, de a bűbájosok segítsége nélkül meghalt volna.

– Tobias Grote pedig nem sokkal azután halt meg, hogy azt panaszolta, kísérletet látott – állapította meg Melchior. – Mégsem akarom elhinni, hogy a kísértetek bárkit is képesek lennének megölni.

– Tobias Grote kitörte a nyakát, mikor lezuhant a tornyából – válaszolta Hinricus. – Túl sokat ivott, képtelen volt mértéket tartani.

– A jelenés miatt keríthette hatalmába akkora rémület, hogy… – mondta Melchior mélyet sóhajtva, de nem fejezte be a mondatot. Mindketten meghúzták a söröskupát. Hinricusnak nemsokára déli imádságra kellett mennie, Melchior nem akarta tovább rabolni az idejét. Egyvalamit azonban meg kellett még kérdeznie.

– Mikor idejöttem – mondta –, sejtelmem sem volt, hogy ez a két haláleset, Grote toronyparancsnoké és Bruys úré kapcsolatban állhat egymással. Most azonban egészen össze vagyok zavarodva. És barátom, bizonyára kimondatlanul is sejted kérdésemet. Aznap, mikor Bruys úr zarándoklatra ment az építendő kolostornál található szent helyre, Tobias Grote – a Kerekeskút utcában, ahogy említette – kísérletet látott. Egy olyan kísérletet, ami azon szavakat mondatta vele, hogy az ég irgalmazzon Bruys úrnak, és legyenek hozzá kegyesek az angyalok. Másnap Bruys úr Marienthalban kilehelte lelkét. Tobias Grote pedig aznap este halt meg, iszonyattól eltorzult arccal, mintha halálának percében látott volna. vajon mit?

Hinricus lehunyta a szemét, és elrebegett egy gyors imát.

– Azt akarod kérdezni – mondta ki végre a szerzetes –, lehetséges-e hogy Grote Bruys úr szellemét látta? Hogy halált hozó angyalt látott?

– Hallottam már ilyesfélét – jelentette ki komoran Melchior. – Hogy valaki halála előtt látta halálbeli ikertestvérét, árnyéklelkét. Tudom, hogy a Szentírás és a kanonizált könyvek hallgatnak erről, és a szentek nem intenek ilyesfajta démonoktól, de mégis.

Hinricus hallgatott, pillantása messze járt, mintha azt latolgatná, szent emberhez méltók-e azok a szavakat, melyeket ki akart mondani.

– Én is hallottam, hogy az ember megérezheti szerettei halálának közeledtét. Még akkor is, ha az a másik helyileg távol van tőle. Vajon nem ez történt-e egy nővel, aki az essweini apácakolostorban élt, ahová azután ment, hogy férje meghalt, fiai pedig szanaszét éltek a világban? Legfiatalabb fiát már vagy tíz esztendeje nem látta, mikor egyik reggel sírva fakadt, és Szent Mihályhoz könyörgött, hogy védelmezze és áldja meg a legkisebb fiút. Addig imádkozott, míg el nem veszítette eszméletét, és mikor magához tért, napokig egy falatot sem evett, minden idejét a kápolnában töltötte böjtölve és imádkozva, míg üzenet nem érkezett a kolostorba, hogy Michel fiát egy vár ostrománál nyílvessző sebezte halálra. Az asszony maga is meghalt néhány nap múltán, és azon az éjszakán, mikor kilehelte lelkét, Szent Mihály faszobra állítólag könnyezett.

Néhány pillanatig szótlanul ültek, míg végül Melchior kacsintott egyet, és azt kérdezte:

– Azt mondtad, az ember megérezheti szerettei halálának közeledtét. Grote és Bruys eszerint barátok lettek volna? A kalmár vagy húsz esztendővel volt idősebb Groténál.

– Ó, ők közel álltak egymáshoz – válaszolta a szerzetes. – Valaki épp ma beszélt erről, de talán már korábban is hallottam. Akkoriban szövődött köztük barátság, mikor Grote még nem volt toronyparancsnok, hanem zsoldosként hajózott a tengeren. Azon a hajón szolgált, ami Bruys áruját szállította, és a hajón volt Bruys legkisebb fia, az, aki később a tűzvészben halt meg, és a felesége. A fiú egészen aprócska volt még, és a hajót megtámadták a Vitális Testvérek. Grote hősiességének köszönhetően sikerült a támadást visszaverni, az asszony és a fiú megmenekültek. Talán nem ölték volna meg őket a Vitális Testvérek, de hogy meggyalázták, majd váltságdíjat követeltek volna, az biztos.

– A Jóisten mégsem hagyta őket életben – dünnyögte Melchior.

Laurentz Bruys történetét minden tallinni jól ismerte. Valahonnan Bréma környékéről származhatott, de már fiatalon Tallinnba jött. Üzlete virágzott, jómódra tett szert, ezzel együtt pedig a város köztiszteletben álló polgára, a Szent Miklós-templom pártfogója és magától értetődően a Nagy Céh tagja lett. A Széles utcában álló régi házat pazarul átépíttette, egy ízben a kamarási tisztséget is betöltötte a városi tanácsban, mindenki dicsérte igazságosságát és kiegyensúlyozottságát. A rendet és törvénytiszteletet saját magától és másoktól egyaránt megkövetelte; igen, szigorú volt, ezt bátran el lehet róla mondani. Felesége úgyszintén köztiszteletnek örvendő, erényes asszony volt, aki hét gyermeket szült férjének, de három közülük még csecsemőkorban meghalt. Melchior megállapította, hogy a gyermekekkel nem volt szerencséje Bruys úrnak. Az az eset, ami valamilyen módon Arend Goswin kereskedő úrhoz fűzte, még akkoriban történt, mikor Melchior úgy tizenöt esztendős lehetett, és Rigában töltötte vándoréveit. Később elejtett utalásokból értesült a dologról, annyit mindenesetre megtudott, hogy Bruys borzasztóan megharagudott idősebbik fiára, Thylre, kitagadta, és elküldte Németországba. Vakmerő és elkeseredett döntés volt ez, hiszen akkor Bruysnak még nem volt örököse. Igaz, Melchior hallott mendemondákat Bruys törvénytelen gyermekéről, de ez alattomos pletykánál nem lehetett több. Ám miután Bruys elzavarta fiát, úgy tűnt, mintha az ég jóváhagyta volna döntését, mert a rá következő esztendőben fia született, aki a keresztségben a Johan nevet kapta. Melchior számítása szerint a kalmár ekkoriban úgy negyvenöt esztendős lehetett, felesége pedig nála fiatalabb. Több gyermek azonban nem született a Bruys családba. És az égiek türelme elfogyott. Vagy tizenkét esztendővel ezelőtt lehetett, mikor Bruys magtárában tűz ütött ki, ami még az apácakolostorban is kárt tett. Több ház leégett, de a város lakói meg tudták előzni a nagyobb pusztítást. Akkoriban azon a környéken a legtöbb ház már kőből épült, a város kútjában volt víz bőven, és az emberek hamar ott termettek tüzet oltani. Néhány fáskamra és csűr mégis a tűz martalékává vált, és a romok több embert is maguk alá temettek. Az áldozatok egyike Johan Bruys volt, akit utolsóként találtak meg Bruys úr leégett magtárának romjai alatt. Ezt a csapást Bruys felesége már nem élte túl, a bánat és elkeseredettség eluralkodott rajta, és nemsokára távozott az élők sorából. Bruys, a kalmár, egyedül maradt. Ez a sorscsapás nagyon megváltoztatta. A köztiszteletnek örvendő, mégis minden értelemben átlagos kereskedőből a lehető legjámborabb kalmár lett, aki a számára kiszabott sorsot Isten büntetésének tudta be túlzott anyagiassága és haszonlesése miatt, amit egyébként senki nem vethetett a szemére. Attól fogva Laurentz Bruys szent emberként élt, aki a saját lelkével való törődést minden más foglalatosságnál előbbre valónak tartott. Bőkezűen adakozott a templomi oltároknak és a szegényeknek, miséket és imákat mondatott, még római zarándokútra is elment, bár a szent városba végül nem jutott el. Útközben betegség döntötte le a lábáról, valahogy mégis elvergődött a Habsburgok országában lévő mariazelli kolostorig, ő volt az egyetlen tallinni, aki odáig elzarándokolt. Több hónapig ápolták a klastromban, és mikor meggyógyult, visszatért Tallinnba, hogy aztán jámborság tekintetében fölülmúlja korábbi önmagát, kereskedőként szerzett nyereségéből kolostorokat és templomokat támogasson. Egyike lett azoknak, akik a lovagrend jóváhagyásával egy új kolostor építésének tervével ostromolták a várost. Ezzel sok titkos haragost szerzett magának, mert bár nyilvánosan többen is hangot adtak rosszallásuknak egy újabb klastrom építésének elképzelésével kapcsolatban, kevesen voltak, akik egy rossz szót is mertek volna szólni Laurentz Bruysra. Az utóbbi években egészsége ismét megromlott, és alig-alig tudott már néhány lépést tenni saját erejéből. Az Úr a beszéd készségétől is megfosztotta. Három nappal azelőtt Bruys hintón vitette magát Marienthalba, ahol már megkezdődött az új kolostor építése. Végső zarándoklatra akart menni, ez lett életének utolsó útja. Vissza már halottaskocsin hozták.

Melchiornak muszáj volt megkérdeznie Hinricustól:

– Barátom, mondd, nem tudod, hogyan halt meg Bruys úr?

– Nem, Melchior, nem tudom – vágta rá gyorsan a szerzetes. – Tudom, mi jár a fejedben. Hajlamos vagy mindenütt gyilkosságot szimatolni. De nem, Bruys úr végelgyengülésben halt meg, Isten magához szólította, mert ideje letelt. Régóta tudta, hogy nincs már neki sok hátra, eljött a kolostorba, és lemásoltatta magának a haldoklás és meghalás művészetéről szóló könyvet, mert annak bölcs tanításait követve akart fölkészülni a halálra…

– Tudom – bólogatott Melchior. – Kétségtelenül tudós könyvről van szó, és hasznos tanácsokkal látja el a haldoklót, miben találjon vigaszt, és hogyan készüljön fel a másvilágba való átköltözésre.

– Pontosan. Kiváló könyv, és Bruys úr abban reménykedett, hogy otthonában éri a halál, életerejének utolsó cseppje a Proficiscere anima Christiana imádságában oldódik majd fel, amit a Szent Miklós-templom plébánosával közösen szeretett volna elmondani, könyörögve mindazon szentekhez, akik életében olyan sokat jelentettek neki. Néha eljött tanácsért a kolostorba, hogyan óvakodjon életének utolsó napjaiban az öt ördögi kísértéstől. De Istennek más volt az akarata, Marienthalban halt meg, zarándoklat során, utolsó perceiben szolgája és az épülő kolostor apátnője volt mellette. Tudom, mert megüzenték Marienthalból.

– Mégis – mondta Melchior. – Tudjuk, hogyan akart meghalni, azt is tudjuk, hogy öreg volt már, és gyenge, azt azonban nem tudjuk, hogyan halt meg végül.

Hinricus elmarasztalóan ingatta a fejét, mintha fájna neki barátjának gyanakvása.

– Mi ébreszt benned kételyeket, miért szimatolsz újra gyilkosságot? – kérdezte végül.

– Szent Kozma kegyelmezzen nekem, ha tévedek! Nem tudok választ adni a kérdésedre. A világban túl sok a gonoszság, amit azonban az emberek olyan kiválóan tudnak palástolni. De hallgass ide, van néhány dolog, ami véleményem szerint összefügghet egymással! Grote toronyparancsnok és Bruys kereskedő úr szinte ugyanakkor halnak meg – Bruys nappal, Grote éjjel, bár Grote ezt még nem tudhatja. Grote azt állítja, hogy előző éjszaka látta a Kerekeskút utca lidércét, és kegyelmet kér Istentől Bruys úr számára. Volt egy nő, Magdalena, a kurtizán, aki egykor Bruys úrnál szolgált, és aki ugyanígy állította, hogy látta a Kerekeskút utca lidércét, másnapra pedig belefulladt a kútba – talán hallottál is róla. Ezek a kísértethistóriák az Unterrainer-házhoz kapcsolódnak, mely Goswin úr háza mellett áll, közte és Bruys úr között pedig egyszer régen, még vagy húsz esztendővel ezelőtt komoly viszály támadt. Mindennek a tetejében az éjszaka a városi őrség egy fiatal csavargó vagy koldus holttestére bukkant az Unterrainer-ház előtt, akinek nemi szervét levágták, és akit sem én, sem az őrök nem láttak soha azelőtt.

Hinricus keresztet vetett, és gyorsan elmormolt egy imát.

– Ha nem csal az emlékezetem – folytatta Melchior –, az Unterrainer-ház rémmeséje egészen régre nyúlik vissza, és köze van még a domonkosokhoz is, igaz?

– Így van – szólalt meg végre Hinricus. – De mindez tényleg nagyon régen történt. Ne háborgasd a holtakat, Melchior! Gondoskodjon róluk az Úristen és az ő angyalai! Hadd nyugodjanak békében a halottak lelkei!

Melchior mélyet sóhajtott, és ivott egy korty sört. Majd így szólt:

– De vajon a holtak lelkei sem fogják háborgatni az élőket?